Legutóbb hajnalban jött át. Munkából érkezett, meggyötörten, büdösen, bár engem ez a szag kellőképp vonzott, sőt. Imádtam a ruhájából áradó kosz, égéstermék, izzadtság, por, az órákon át szélfútta ruha és a beszívott cigaretta szagát. Hálás is voltam, hogy nem frissen mosottan, parfümözve és borotválkozva jelent meg. Csókját átjárta a vágy édes és kesernyés íze, felhevülten áramlott át nyálán keresztül az enyémbe, ittam minden cseppjét. Nyeltem a nedűt, amire minden percben vágyom, de csak ritkán kapom meg, akkor, amikor ő is akarja. A kettő közt csak ülök, és csendesen vágyakozom. Nem követelőzöm. Kivárom a sorom. A munka, a hivatalos nője, akit logisztikailag nem tudok hová tenni az életében, de elvileg létezik, és lehet, hogy most is vele van, bár ez egy cseppet sem érdekel, mert nem érzem kapcsolatuk fajsúlyát kettőnk közti éknek. Szextárgy vagyok. Lobbanó vágyainak enyhet adó eszköz csupán. Imád engem, de nem hajlandó egy csepp küzdelmet sem folytatni miattam. A személyem nem számít. Fogalma sincs, milyen ételeket szeretek, hogyan alszom, miként kelek fel, mi a véleményem bizonyos dolgokról. Egy fantom vagyok. Ahogy ő is nekem. Gátlástalanul szexelünk édesen, akkor lehullanak a leplek, akkor nem kell udvariasan érdeklődni, akkor megmutatjuk magunkat, pucéran és valón, akkor nem marad más, mint a meztelen igazság, a tabuk nélküli, szemérmetlen pornó és izgalom, akkor nem kell beszélni, kérdezni, vagy ha igen, csak ösztönből, trágár szavakkal, erotikusan kegyetlenül, akkor nem szemlesütve, hanem mélyen egymás szemébe nézve igéződünk meg a másiktól. Kizárólag lecsupaszítva ismerjük egymás legmélyebb titkait. Aztán elmegy, én maradok. Sötéten, legyengülve, magamba roskadva a még itt maradt szagokkal az orromban, ízekkel a számban és rászáradt nedv-tócsákkal testemen. Direkt nem mosom le magamról gyönyörét. Ráér holnapig. Addig is velem van egy része, ami belőle jött ki, miattam, irántam való vonzalma bizonyítékául. Hozzám tartozik az a pár csepp ondó, az a pár csepp nyál. Ülök várakozón, remélve az érdeklődést felém, ami vagy jön, vagy nem. Hosszú percek telnek így el. Neki megvan a saját élete. Az enyém ő. Várok a parancsszóra, mikor megint haptágba vágom magam, és rendelkezésre állok. Hogy neki jó legyen. És hogy én megint elveszhessek a karjaiban. Mert nekem jó, ha elveszhetek, és mert ő így szeret.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: