Kilátástalan volt munkát szerezni. Minden nap telefonok tucatját küldtük az éterbe, betanult szöveggel válaszoltunk a Village Voice és a New York Times hirdetéseire, ahol nanny-t kerestek referenciával, kitűnő angollal, leinformálható background-dal (háttérrel), érvényes vezetői engedéllyel. Minden hívást beeper (személyhívó) fogadott. Ilyenkor a következő szöveget mondtam fel. „Hi, This is XY, I saw your add in a paper, and I am willing to apply for a position. I have been working in New York since 1993, for a hungarian family, the husband is a resident in St. Lukes and Roosevelt Hospital as a brain surger, but now the family needs to move back to Hungary, so I need another job to stay here. My number is… waiting for your call, thanks. ( Üdvözlöm, XY vagyok, az újságban láttam a hirdetésüket, szeretnék jelentkezni az önök által feltüntetett pozícióra. 1993 óta élek New York-ban, egy rezidens magyar agysebész családjánál dolgoztam eddig, akiknek hamarosan vissza kell térniük Magyarországra, emiatt keresek másik állást. A számom…) Ez nem is volt akkora hazugság, Henszli valóban medikus volt abban a kórházban, és agysebész is. Amúgy semmi más nem volt talonban a melóra. Senki nem jelentkezett, nem hívott vissza. Közel két hónapja lógtunk azon a harminc négyzetméteren. Kompenzáltunk főzéssel, mosással, takarítással, de már éreztük, hogy menni kéne. Kedvenc szórakozásunk Renivel napközben a liftezés volt. A 31. emeletről lejutni a földszintre vagy a basementre (alagsorba), ahol a mosoda is volt, kihívást jelentett. Legalább tízszer állt meg a lift, különböző figurák szálltak ki és be, mi meg kuncogva szemléltük ezeket az embereket, mint egy rajzfilmben, emelkedtünk, süllyedtünk, basement-39. emelet és vissza, közben megálltunk a huszadikon, vissza a huszonharmadikra, le a tizedikre. Ha még be is füveztünk közben, az volt maga a kirobbanó élvezet. Ilyenkor drukkoltunk, senki ne szálljon be a 31 emelet alatt, de ez lehetetlen volt. Azt játszottuk, hogy ki kell bírnunk kacagás nélkül, bárki is száll be. És mikor végre kijutottunk a földszinten át az utcára, bombaként szakadt ki a kacaj a tüdőnkből, berohantunk a sarki Delibe, és gyorsan bevágtunk 3 szelet strawberry cheesecake-et (epres sajtkrém- vagy túrótortát) és 2 doboz Heinekent fejenként. Ültünk a járdaszegélyen, lehetett vagy 11 óra, késő este. Alig volt forgalom a környéken. Azok voltak a legboldogabb esték ottlétem alatt.
Egyszer csak kaptam egy telefont. Már rég megfeledkeztem Pennyékről, akiknek pár hete hagytam üzenetet a hirdetésükre. Hangja csengő volt, friss, és nagyon kedves, ezt ma már betudom az amerikaiak evolúciós fejlődésének, ezt másképp nem lehet ilyen tökélyre fejleszteni, ezt a fejhangon való sipítozást és műmosolyt, ami még a telefonon keresztül is belemászik az ember képébe, ez a „cukrozott takony” attitűd, amit valamiért mégsem érzek annyira mesterkéltnek tőlük. Annyira hozzájuk tartozik, mint hozzánk a pálinka. Egyszerűen kell a keep smiling, és kész. És nincs igazuk? Megjegyzem itthon, mára, elég sokan megpróbálták ugyanezt elsajátítani, csak az a különbség, hogy itt azonnal levágod, hogy kam’. Véleményem szerint genetikailag kódolva vagyunk a szívből jövő kedvességgel szemben. (Utóbbi megjegyzésemért valószínű azonnal megvonnák a Kossuth díjamat, ha lenne, de egy magasan kvalifikált jobbikos minimum ízekre szedne.)
Péntekre beszéltünk meg találkozót, menjek fel az Upper East Side-i lakásukra, ott lesz az egész család, és beszélgessünk. Rendben. Lázas előkészületbe kezdtem. Gondosan ki kellett dolgoznom és bemagolnom a fedő sztorit, hogyan kerültem ide, kinél dolgoztam, hol lakom most, stb. Henszli segített. Szóval ő az, akinek a családjánál elvileg eddig dolgoztam, de most sajnos haza kell költözniük, mert lejár a rezidens itt tartózkodásija. Eddig rendben van, na de hol lakom? Mivel keresztneve a valóságban Péter, így azt találtuk ki, hogy Peter a vőlegényem, aki dr. Henszli kollégája, és együtt élek vele. Ennél jobb nem kellett. Ha bármikor hívják Henszlit, (vagy Petert), ő maga egy személyben válaszol majd, attól függően, kit keresnek.
Elérkezett a péntek este. Átbuszoztam a másik oldalra, az East-re. Szerencsére már nem volt nehéz kiigazodni a merőleges és párhuzamos avenue-k, parkway-ek és street-ek között. Az indiai doorman (portás) barátságosan fogadott, felszólt, hogy megérkeztem, majd bebocsájtást engedett a lifthez. Mintha egy szállodában lettem volna. A folyosón padlószőnyeg, drága tapéta, antik asztalkák, a falakon tükrök, hatalmas vázákban virágok. Minden lakás számmal és betűvel jelölve, attól függően, hányadikon jársz, 3A, 3B, 4A, 4B. Az ajtóban már várt a ház asszonya. Egy az egyben úgy nézett ki, mint Barbra Streisand. Úgy fogadtak, mint ezer éves ismerőst. Beléptem az akkor számomra még ismeretlen jelenségként létező amerikai konyhás nappaliba, a padlón kiterített zebrabőr, vélhetően egy másik állatból tiszta bőr ülőgarnitúra, üvegasztal, díszpárnák, és két kislány, akik csúsztak-másztak a fényesre polírozott padlón, amit barbie babájukkal fényeztek még simábbra. Mivel nem tudtam az illemet, illetve ha innen nézem, ők nem tudták, levettem a cipőmet, amire rám ripakodtak, hogy most mit csinálok. Rögtön visszahúztam, de lábujjhegyen tipegtem be a kanapéig, nehogy összekoszoljam azt a csodás lakkozást. Bemutatkoztam mindenkinek, apucinak, nagyinak, és persze Penny-nek is. Kaptam limonádét. Érthetetlen módon el tudtam mondani a kis történetem, igaz, hogy ezerszer végigjátszottam a monológom. Tehát Dr. Henszli a családfő, akinél eddig dolgoztam, és van egy fiancée-m (vőlegényem), a Peter, akivel együtt élek, és ő is orvostanhallgató. Khm. Szuper, és tudok vezetni? ÓÓÓ, yes, hát hogyne tudnék, dr. Henszlinek volt egy Ford Thunderbird-je, azt kaptam meg én, amúgy a családot egy Land Cruiser-rel furikáztam állandóan. (Ja, nem.) Fogalmam sem volt, milyen egy automataváltós kocsit vezetni, de nem hiszem, hogy ezen fenn kellett volna akadnom. Majd kaparom, ha viszket, gondoltam. Barokkos túlzással élve kedélyesen elcsevegtünk, megittam a limonádét, udvariasan elköszöntem, a két kiscsaj barátságosan a bokámba csimpaszkodott, de mint megtudtam, nem ők lennének munkám tárgyai, hanem a majdnem egy éves kisfiú, aki mindez idő alatt édesdeden alukált az egyik szobában. Ha valaki azt mondja nekem Pennyről, hogy egy éve sincs, hogy megszülte harmadik gyermekét, nem hittem volna el, mint ahogy azt is furcsállottam, hogy szülés után pár hónappal már teljes munkaidőben dolgozik, nem szoptat, és nem is foglalkozik a gyerekekkel, max este és hétvégén. Igen, ez is Amerika. Ja, hogy nagyszülők? Jó kérdés. Erre a következő részben kitérek még. Mellesleg volt egy bentlakásos baby sitterük is, Christine, de neki elég volt a két lányt terelgetni, minek még egyet a nyakába sózni – gondolták. Ettől függetlenül szimpatikus család volt, és mivel engem „bejárós” munkaviszonyban akartak alkalmazni, nem foglalkoztam a részletekkel. A felkínált órabért számolgattam, és tudtam, ha megkapom az állást, és ezt elújságolom a helyi Magyar Házban más, bentlakásos magyar lánynak, engem lekapnak a tíz körmömről az irigységtől azon nyomban. Ettől az élménytől már csak egy referencia-beszélgetés választott el Mr. Henszlivel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: