Mekkora hasa van és milyen gömbölyű, biztos fia lesz, gondoltam hirtelen, bár nem vagyok benne egészen biztos, hogy ha csúcsos, akkor lesz-e fiú, vagy ha nagyon gömbölyű? Próbáltam elképzelni, milyen lehet cipelni azt a nagy izét, ahogy ott imbolygott a buszmegállóban az a nő, mikor elhaladtam mellette. Mindketten imbolyogtunk. Ő, hogy ne essen orra az egyensúlyozás során, én meg az egyre fokozódó rohamtól. Két sarokra jártam a lakástól, reménykedtem benne, hogy kibírják a lábaim ezt a rövid sétát még hazáig és nem rogynak össze alattam, ahogy azt éreztem minden egyes lépés előtt. Félve tipegtem a kapuig. A szívem hevesen vert, de nem úgy, amikor az örömtől szokott, ha Brúnóval találkozom. Teljesen más ütem ez. Mellkasomon malomkő, légzésem nehéz és kapkodó. Ver a víz. Azt mondják, ez tipikus. Nem szeretek tipikus lenni. A tüneteim se legyenek tipikusak. Egyáltalán ne legyenek tüneteim inkább, ha kérhetem. Bár inkább nem is kérek semmit, mert akármit kérek, úgysem adják meg. Sem a fizetésemelést bent, sem amikor boldogságért imádkozom az Ég felé. Sehogy se jó ez így. Sokan azt mondják, nem jól kérek. Próbáltam már mindenhogy pedig. Fohászkodni, gyertyát égetni Telihold előtt és alatt, különböző színűeket, zöldet a pénzért, pirosat a szerelemért, fehéret a békességért, belerajzolni a homokba a tengerparton, hogy fentről is jól lássák. Mostanában örülök annak is, ha le tudok stoppolni a Balatonig, de sajnos a fűbe nem lehet rajzolni. Nézem a kocsik rendszámait, ha szembejön egy 777 vagy egy 999, akkor arra gondolok, ez minden bizonnyal egy jel kell, hogy legyen, és kívánok megint. Néha azt érzem, becsavarodok ettől az egésztől. Nem tudom, mi az oka, vagy miért kezdődött, csak azt, hogy másfél éve. Mint Brúnó. Nagyjából, egy-két hónap eltéréssel. Azt mondják, nem kéne agyalnom annyit. És hogy engedjem el a dolgokat. Annyira rémisztő tud lenni, hogy sokszor elsírom magam, aztán hirtelen röhögnöm kell saját magamon, milyen nevettséges is vagyok, hogy sajnáltatom magam, mikor valójában nincs is rá különösebb okom. Brúnó miatt pláne nincs, inkább bele kéne szarni az egészbe, jó vastagon és ívesen. Ebben a korban már nem romantikus belebetegedni a szerelembe. Anyám szerint örüljek, hogy luk van a seggemen, és képzeljem el, vannak olyan emberek, még nálam jóval fiatalabbak is, akiknek sokkal nagyobb problémájuk van, mégsem nyavalyognak annyit. Ez körülbelül annyira hatásos nálam, mint gyerekkorunk kedvenc példabeszéde volt ebéd alatt az éhező néger gyerekekről. Már akkor sem tudtam felfogni, miért lesz neki jobb éhesen ott, ha én minden falatot magamba erőltetek itt. Miért kell állandóan bűntudatot ébreszteni az emberben? Egész életünk arról szól, hogy szégyelljük magunkat. Magyarul már gyerekkorban arra neveltek minket, hogy ha másoknak rosszabb mint nekünk, akkor nekünk attól jobban kéne magunkat érezni. Nemhogy inkább vállaltam volna sorsközösséget szegény, éhező, fekete kisgyerekekkel, amihez megjegyzem nem kell egészen Afrikáig szaladni, de az úgy hatásosabb volt, gondolom én. Hát így vagyok azzal is, ha nyafogok, és rám szólnak, hogy vannak ennél sokkal szomorúbb életek is, szóval becsüljem meg amim van, azt mondom, hogy de vannak boldogabbak is ám! Na, azokkal mi van? Azok is csak azért boldogabbak, mert rám néznek, legyintenek, és inkább nem rinyálnak, nehogy bűntudatuk legyen a végén?
Biztos vagyok benne, hogy nem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: