Nem gondoltam bele, mire vállalkozom, csak a kalandvágy hajtott. Ad hoc alapon vágtam az útba. Anyámék konyhájában ültem, tavasz volt, szerencsére üres a lakás, előttem az akkoriban legnépszerűbb hirdetési portál, az Expressz újság kihajtott lapjai. Még nem poros érettségivel lázas munka, vagyis inkább jövőkép után keresgéltem. Halvány gőzöm sem volt arról, mit szeretnék, mint ahogy húsz évvel később, most sincs még. Az érzés tolt mindig is előre, ha megdobban a szív, menjünk, vágjunk bele. Így hívtam fel azt a budapesti irodát is, amelyik azt kérdezte tőlem nyomtatott formában: Miért nem bébiszittel New York-ban? Tényleg. Miért is nem? Azonnal a repülőn képzeltem magam. New York! Tudni kell, hogy akkoriban Magyarországon elég új keletű fogalmaknak számítottak az au pair, a nanny, a baby sitting, és kevesen tudják, tudták, hogy ez a három kifejezés hasonló elfoglaltságot takar, de mégsem ugyan az. Nem is ez a része hozott lázba, hanem az utazás. Soha nem tudtam megülni a seggemen. Talán mára már igen, hogy sokat láttam, és még többet éltem. Ma már könnyebben viselem, ha nem fedezhetek fel. Az irodában kedvesen fogadtak, elmondták, hogy ők a közvetítő cég, a magyar partner iroda, semmi akadálya annak, hogy egy hónap múlva induljak, amennyiben sikeresen leteszem a gyermekfelügyeleti tanfolyam vizsgáját. Rajtam ne múljon, elkezdtem. Velem együtt tízen voltunk a csoportban. A megmérettetés sikerült, csillagos ötösre böfiztettem, pelenkáztam, etettem és ápoltam a műanyag gyerekeket. Az angolban volt némi hiányosságom, de megnyugtattak, nem feltétel, majd ragad rám, mint a piszok. Igazuk lett. A British Airways járatán kezdtem ocsúdni valahol az óceán fölött. Jobbra mellettem, újdonsült barátnőm a tanfolyamról még aludt. Irigyeltem, bár bosszantott, hogy miért nem olyan izgatott, mint én. Halkan átsurrantam a gép dohányzó részlegébe, akkoriban még volt ilyen. Irigyelve bámultam a stewardesseket, gyönyörű egyenruhájukban – ma már nem tetszik, de a ruhatervező mocskosul elkapta a nemzet egyszerű és silány dizájnját – blazírt arccal, mégis méltóságteljesen közlekedtek az utasok között. Bemondták, hogy süllyedünk, vissza kellett ülni a helyemre. Bekapcsoltam a biztonsági övet. A monitoron láttam, hogy közeledünk egy bizonyos Long Island-hez. Földrajzilag képtelen voltam elképzelni, hogyan is kapcsolódik ez a sziget vagy félsziget New York-hoz. Mint ahogy azt sem tudtam, Manhattan, vagy Queens, Brooklyn és Bronx hogyan illeszkednek össze, nem láttam át az egész kapcsolódást, népesség, etnikum, szociális háttér, kultúra sem egyéb vonatkozásban. Sikeres landolás a JFK-n. Nem nagyon vettem komolyan a biztonsági és a bevándorlási procedúrát, bár így utólag már tudom, milyen merészen fogtam fel. Kint várt ránk a magyar iroda amerikai képviselője, aki véletlenül szintén magyar volt. Nyurga, magas srác, haja lófarokban, rövidnadrágot viselt, pólót és strandpapucsot. Beültünk a kocsiba, és emberünk (Zoli?), felajánlotta, hogy csak a kedvünkért bevezet Manhattanbe, és onnan vissza Queens-be, ahol a szállás van, hogy lássunk is valamit az igazi New York-ból. Most már tudom, hogy ez egy nagyon kedves gesztus volt a részéről, tekintve JFK reptér Queens-hez tartozik, ergo bekocsikázni Manhattanbe, és onnan vissza mindenféleképp komoly áldozat lehetett a részéről. Akkor még naivan, de mégis észleltem, hogy külföldön nem szabad bízni honfitársaim önzetlenségében. Ellenben elmondhatom, hogy le voltam nyűgözve. A fényreklámok, a Times Square, a Broadway, a 5th Avenue, a forgatag, a nyüzsgés, a lüktetés, mindez átitatva a júliusi esti hőség maradványaival. A Central Park mellett parkoló lovas kocsik, a teraszok, a hangzavar mind mámorítóan hatott rám. Végül megérkeztünk abba a queens-i lakásba. Szépen felújított, kellemes otthon volt. Ahogy beléptünk, körülbelül 6 szempár érdeklődő tekintete meredt ránk. A jet lag-től nem igazán láttam már semmit, csak a villódzó neonok pulzáltak, de már egyre nyugodtabb ütemben a pupillámban. Alig vártam, hogy letegyem a csomagom, egyértelmű volt, hogy aludni még nem fogok tudni. Társam, Reni ugyanilyen állapotban volt, együtt érzőn néztünk egymásra. A konyhában folyt a susmus, kik lehetünk, és mi a sztorink. Lepakoltam, megfordultam, hogy kimenjek a közéjük bemutatkozni, de mintha egy csapat szurikáta állta volna az utam. Megadtam magam. Oké, sziasztok, Budapestről jöttem. És kurva fáradt vagyok. Ti? Egymás szavába vágva beszéltek, de mindegyik suttogott. Nehogy átadjátok nekik az útlevelet, sem az ékszereiteket!- mondták. Azt akarják cserébe, hogy le legyenek fedve, ha netán nem tejelnél a fizetésedből, miután kiközvetítettek! Ahhha… Útlevelet elvből nem hagyok senkinél külföldön. Ékszerem nincs. De innen menni kell, pedig még csak meg sem érkeztem. Volt egy telefonszám a zsebemben, egy Manhattanben élő magyar ismerősé, aki ott végezte az orvosit, és szólt, hogyha baj lenne, hívjam fel. Ehhez le kellett kéretőznöm az utcára, mondván felhívom a családom, hogy minden rendben. Onnan ugyanis nem engedtek telefonálni, mert az sokba kerül. Ahogy leértem, az első Bell Atlantic utcai telefonnál szembesültem a problémával, fogalmam sincs, hogyan kell telefonálni. Mi az az area code, és mi a különbség, ha Queens-ből Manhattanbe telefonálok, vagy onnan kifelé. Csoda, de megoldottam, mai napig nem tudom, hogyan. „Henszli” felvette, mondtam, mi a szitu. Holnap értem jön, de előtte találkozzunk a Times Square-en. Jó. Pontosan emlékszem az első metró utamra Manhattan felé menet. Mikor leszálltam az adott állomáson, ahol minden metró megáll, tehát nehéz eltéveszteni, kábé egy órán keresztül kerestem a megfelelő kijáratot, merre is menjek. A mai napig tisztán él bennem minden, amit ott és akkor éreztem, láttam. A feliratok, az arcok, a hangulat. Végül gond nélkül odataláltam a randevú helyre. Mindent megbeszéltünk, másnap meg is történt a mentő akció. Úgy kellett szervezni, hogy az „amerikai” partnerek ne legyenek otthon. Sikerült. Renit vittem magammal. Nyilván. Beköltöztünk Henszli manhattani szoba-konyhájába az 59. utcába a 31. emeletre hárman.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: