Félelem és aggódás. Globálisan és perszonálisan. Konstans. Például félek az öregedéstől. Attól rettenetesen. Nem bírom elviselni, hogy létezik elmúlás. Az soha nem szomorított el, hogy elhervad egy virág. De ha az a virág történetesen én magam vagyok, az nagyon. Már látom az első szirmokat inogni, alig kapaszkodnak a szárba, mintha a színük is halványabb lenne. Ilyenkor kapkodom mindenért, ami még visszatartja őket, oda, ahova hivatottak tartozni. Mert új hajtás már nem lesz. A bibék is elszáradnak lassan, nem fogadják a virágport. Aztán félek a betegségektől, bár ez szorosan kapcsolódik az iménti félelmemhez. Ha öregkor, akkor betegség. Nincs olyan idős ember, akinek ne lenne valamilyen nyavalyája. Lehet persze segíteni, javítani a dolgon, csakúgy, mint az előző félelem okán is, ha mondjuk van pénzed. Na és akkor tessék: ettől is félek. Mert egy megátalkodott fillérem sincs. Tengődöm napról napra. Bemegyek abba kalitkába, és minden hónapban várom a következő hónap elsejét. Közben úgy teszek, mint aki csinál is valamit. Nem ez életem legpörgősebb munkahelye, és biztos sokan irigyelnek, mondván nem csinálok semmit, de azt pénzért. Napi hat órában ülök egy asztal és egy fal közé szorítva, ahonnan felállnom nem szabad, ez nem vicc, tényleg nem. És hát igen, félek attól is, hogy valaha ki tudok-e még szabadulni az asztal és a fal közül az életben. Vágyom rá, mint egy kisgyerek, akit bebörtönöznek az etetőszékbe. Minden oldalról határ. Ugyanakkor félek, mi lesz velem pár év múlva, amikor már nem lesz etetőszék sem, és fogaim sem, és lakásom sem, mert nem lesz lehetőségem megteremteni a fenntartását, tekintve nem lesz nyugdíjam, ahogy már most sincs, mint az közismert, és nem lesz TB kártyám sem, amivel talán még egy esztékás szemüvegkeretet kisajtolhatnék az államtól, ha már az Ofotértben nem fogom tudni megvenni a guccsit. Félek, hogy miből fogom gondozni, majd eltemettetni az anyám. Félek, mi lesz, ha már nem marad senkim és mindenki másnak körülöttem lesz még valakije. Félek meghallgatni a híreket, mert aggódom, hogy egyszer csak bemondják, hogy köszönjük a Föld lakóinak, de ennyi volt. Félek, hogy Jézus megint eljön. Félek attól is, hogy nem jön el, merthogy olyan nem is volt. Félek, hogy Brúnó nem lesz. Attól félek a leginkább, hogy nincs is. És félek, ha Brúnó egyszer csak megint nem lesz, vagy tényleg nem is volt soha, akkor más már biztos nem is lesz, és a kör bezárul. Félek, hogy egyszer rájövök, mi mindent tehettem volna. Nem másképp, csak többet. Félek, hogy egyszer, mint egy kijavított dolgozaton a piros tinta, valami szembesíteni fog azzal, mit, hol és hogyan basztam el.
Jelen pillanatban attól aggódom a legjobban, hogy nem lesz elég mára a cigim, és már nincs a környéken nyitva tartó dohánybolt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: