19 csipesz van a konyhában. Még az ‘50-es években építették a házat. Minden konyha így néz ki, az elsőtől a nyolcadikig. Az A lépcsőháztól a Béig. Tulajdonkeppen jó az elosztás. A konyha legalábbis jó nagy. És el lehet függönnyel választani az étkezőt, amit a mi esetünkben 19 csipesz fogna, ha lenne függöny. De nincs. Az egész lakás sivár, lelakott, 25 éve nem nyúltunk semmihez, és az előzőek sem, vagy még harminc éven át.
Nagymama élt itt Dédivel hosszú évekig. Aztán Dédike végleg elment 2007-ben. Nagyi uralta egyedül a terepet, de látszott, hogy nehezn bírkózik az emlékekkel. Emiatt beköltözött az én régi lakásomba egy emelettel feljebb, nekem meg itt maradt ez az elhanyagolt szellemlakás. Pár napja vagyunk itthon Angliából és pár nap múlva megyünk is tovább. A szobában dobozok, az ideiglenesen itt lakó alberlő holmijai tornyosulnak az én itt hagyott csomagjaimon. Átmeneti a szállás. Mindig ez jut eszembe, mikor átlépem a küszöböt. És az a sok emlék, amit a több mint húsz év alatt felgyülemlő szag orgia máig nem múló illatanyaga nem enged feledni. Szinte látom Dédike kendős fejecskéjét a konyhában, amint épp tésztát szaggat, vagy töltött káposztát készít, a gyógyszeres fiolákat a kredenc polcán, a fürdőben lógó, nagyon csúnya, csíkos, frottír fürdőköpenyt, ami tán még régen elhalálozott dédapámé lehetett.
A linóleum a konyhapadlón elhasznált és csúnya. Mégis áraszt annyi melegséget és családiasságot, amitől az embernek azonnal otthon érzete támad. Sokszor tűnődöm, mi az, hogy otthon érzet… hogyan definialhatnánk. Valószínűleg azok a szagok, képek, emlékek koncentrációja, ami kiváltja ezt a fajta hangulatot. És innentől ez már nem helyszínfüggő. Minden esetre ez a hangulat, ami beleívódott hosszú éveken keresztül gyermekkorunk helyszínein a bőrunk alá, mint valami vírus, felütik a fejüket, ha egy új otthonba lépünk. Azt a fajta hangulatot keressük, és ha a díszlet meg is változik, a szagok ki is cserelődnek, a végterméknek, magának a hangulatnak, stimmelnie kell. Nyugodt vagyok-e, jól érzem-e magam valahol, vagy idegen és pánikszerű rémület fog el a gondolatra, hogy itt kéne otthon éreznem magam.
Nézem bőröndöm belsejének kitüremkedő tartalmát a padlón, arra sem vettem a fáradtságot, hogy kipakoljak, minek erre a kis időre. Nézem párom szintén szanaszét dobált holmijait a fotelben, amit ücsörgésre már biztos nem fogok használni. Mindenhol kábelek és vezetékek keresztezik utamat az ágyig, a laptopok beüzemelésére és a telefonok töltésére használt vezetékek keresnek utat a tápláló konnektorok felé. Káosz az egész lakás. Igazábol semmi “otthonos” nincs benne. Mégis itt vannak a messzi hangok, a veszekedések, és a mézes sütik illata, a Dédi és a Nagyi féle életstílus visszhangja a falakról, az azokba vert szögek, melyeken valaha képek lógtak, most egyedül éktelenkednek az amúgy is festésre szoruló felületekről. A Nagyi által nagy gonddal felrakott falvédő az ágy körül, ami megmosolyogtat, de egyben el is borzaszt mindenkit, nekem mégis melegséget ad, egy pici otthont, egy halovány hovatartozást, egy szerettem kézlenyomatát, nem vagyok idegen.
19 függönycsipesz tartaná az ízléstelen, divatjamúlt de mégis Nagyi kedvence csipkefüggönyt a konyhában, ha meg ott lógna. De már csak a csipeszek maradtak. Elgondolkozom, tennék-e fel függönyt az elárvult csipeszekre, ha ez lenne az otthonom. Még ha az a függöny modern is. Segítene-e ha kifestenék, és berendezném a lakást az én ízlesem szerint? Maradna-e nyoma a múltnak akár egy négyzetcentimeteren is? Láthatóan biztos nem, nyomokban mindenképp. A szívemben pedig biztos otthon éreznem magam. Ezen kár is tűnődni, mivel egy-két napon belül elhagyjuk ideiglenesnek mondható szállásunkat, és indulunk “haza”, messzi lakhelyünk felé.
Itt fogom hagyni a 19 csipeszt árván, a falból kilógó szögeket, az ágy körüli falvédőt, a recsegő parkettát, a nagyon öreg, ettől fogva nagyon hangos kis hűtőt, a kádat, amibe párom szinte beleszorul, ha fürdőt vesz, a 40-es égők gyér fényét, a szomszédok unalomig ismert lépteit a körfolyosón, a portás bácsi alkoholtól mámoros arcát és esetlen, de kétségkívül udvarias köszönését a földszinten. Mindent, ami eddigi életem része volt. Becsukom a spájzajtót, ami most üresen tátong, – de tudom, hogy egyszer ki fogom ütni a falait a picsába, – hajdani lisztektől, cukroktól nyomorgó polcok fellélegezve omlanak majd egymásba – a gáztűzhely amin vizet melegítünk, csak nehezen tér magához, de még épp, hogy lélegzik, a célnak pont megfelel. A bejárati ajtón süvít befelé a szél, a szobaajtót szorosan be kell csukni a védelem érdekében. Az ablakokon világoskék, függönyszerű lepedő szolgál sötétítésre, ami annyiban segít, ha netán verőfényes reggelre kelnénk, akkor a Nap sugara haloványabban égeti ki szemünkből az álmot. A felettünk lévő szomszéd reggelente mossa ruháit elgyötört Hajdu mosógépén, a centrifuga maratoni erőlködése rázza a plafont fejünk felett, de ÉLET VAN!
Egy éjszaka maradt csupán ebből a panelromantikából. Az emlékeimet magammal viszem távoli otthonomba, ahol más zajok, más bútorok, más falfelületek, amiket nem érintett gyermekkorom egyik unalomig ismert kliséje sem, köszönnek ránk érdeklődve, hogy na, lám, visszatértek a bérlők, és ha lenne szájuk megkérdeznék, meddig maradunk, mert úgy alkalmazkodnak ők is. Nem tudnék mit mondani. Tán egyetlen tanácsot: rakjatok fel 19 függönycsipeszt a konyhába, hátha megzabáltathatja velünk az újonnan vett, bár nagyon régi függönyt, hogy családiasan el tudjam választani az étkezőt a főzőhelységtől, hogy ettől otthon érezzem majd magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: