Fájnak a neonreklámok. Olvadt csíkká folynak össze a kocsik lámpái előttem, ahogy a taxi hátsó ülésén figyelem a haza utat. Szerda este van. Suhannak a lakótelepek nappalijai, a piros lámpánál kékesen villódznak bennük a tévéképernyők. Nyakamba szakadt a magány, ahogy kiléptem az ajtaján. Menekültem, mert nem vagyok kötelező. Könnyeimtől elmosódott homályvilágom közepében igyekszem visszailleszkedni a fenyőfa alakú, különben vaníliás autó-illatosítóval átitatott térbe este 10-kor, Budáról Pestre. Nehezen fogadom el, bár cseppet sem lep meg. Húsz éve még reklamáltam volna, ma már inkább rezignált nyugalommal próbálok asszimilálódni a megváltozhatatlanhoz.
Igyekeztem úgy tekeregni az ágyán, hogy felkeltsem az érdeklődését, miközben tévénézést színleltem. Nehezen parancsoltam ujjaimnak, hozzáértem néha, de csak egy-egy poén nyomatékosítása végett. Éreztem bőre puhaságát, lábszára szőrszálaiba tévedtem, de gyorsan elkaptam a kezem. „Itt a lét a tét”-harsogta az RTL.
Utána sokáig nem hív.
Hálásnak kéne lennem, hogy csak hetek teltek el a következő rám rontó érdeklődésre, nehezen hiszem el, mikor megszólal a telefon.
Felkapom, erőltetem a nyugodt légzést. Látni kíván. Unatkozik. Vagy beteg. Vagy épp senki nem ért rá aznap. Blabla. Mindegy, viszonylag könnyedén reagálok: azonnal ugrom. Persze, hogy semmi dolgom. Igen, ráérek. Összekapom magam. Mit vigyek? Sört? Vagy bort? Rohanok, bénán toporgok a metrómegállóban. Félek, hogy hirtelen meggondolja magát. Caplatok fel az utcán. Mi is a kapucsengő? 21 vagy 24? A negyedikig van időm letörölni az izzadságcseppeket a homlokomról. Lélegzetvisszafojtva próbálok lazán besétálni a félig nyitva hagyott ajtón. A kutya farkcsóválva köszönt. A Kutya. Az egyszobás lakásban bolyongok még fél percig, mire kilép a fürdőből. Elhelyezkedünk az ágyán. Nézzük a tévét. Nem érünk egymáshoz. Iszunk. Tekergek az ágyán, hátha felkeltem az érdeklődését. Miközben persze színlelek. Ujjaim most is tévúton járnak. Ő nem áll ellen, bár mindketten tudjuk, ma sem lesz szex. Nem is vágyom rá. Nekem elég, hogy megint megérinthetem, hogy lábai szőrszálaiba tévedhetek, hogy érzem bőre puhaságát. Feltételes reflex. Reklám alatt beszélgetünk. Szerencsére még van miről. Mélyinterjú. Mit szólok ahhoz, hogy lassan negyven évesek leszünk? Hebegek. Nem is tudom. Megállt az idő. Vagy izé. Köztünk, legalábbis. Vagy mittudomén, hagyjon már! Én őt nézem, ő a képernyőt. Nagy levegőt veszek. –És te mit keresel gyerekes, egyedülálló anyák ölén? – kérdezem, de félek a választól. Egyszerűen fogalmaz. Nyersen. Érzelemnek semmi nyoma, és csak ez marad meg bennem. Leesik a kő a szívemről. Kétségbeesetten vergődöm. Mindjárt vége a műsornak, alig maradt alibim a beszélgetés folytatására. – Negyven év után a nők nem nők. – jelenti ki. Reklám. Ideje szedelőzködni. Maradj még. Itt is alhatsz!- szólít gépiesen. Neeem, mennem kell!- vágom rá ugyanúgy.
Fájnak a neonreklámok. Szememben olvadt csíkká folynak össze a kocsik lámpái előttünk, ahogy a taxi hátsó ülésén figyelem a hazautat. Másik szerda este van. Suhannak a lakótelepek nappalijai, a piros lámpánál kékesen villódznak bennük tévéképernyők. Nyakamba szakadt a magány, ahogy kiléptem az ajtaján Még 4 év. Utána többet biztos nem hív.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: