Nagyon féltem az első órától, mindig is beilleszkedési zavarokkal küszködtem. Új osztály, új iskola. Anyám szerint büszkének kellene lennem, hogy egyáltalán felvettek ebbe a gimnáziumba, ha csak a szar áltis eredményeimet vesszük alapul és mást nem is. (köszi)
A második emeletre tereltek, ott lesz a termünk, mondták. Nem tudtam, hogy viselkedjek, képzeletemben már mindenki talált barátot, csak én állok ott feszengve. Élmény gazdag nyarat tudtam a hátam mögött, akkor vesztettem el a szüzességem, szerencsére vigyázott rám az illető, tekintve 30 múlt. Ezt titokban kellett tartanom. Ezt is. Az emeleten már gyülekezett az osztály. Nem csak mi, bések, hanem a cések és kissé arrébb a dések is. Az ásokat már akkor sem vettem figyelembe. Társalgásba kezdtem pár lánnyal, az egyik fogszabályzós, az Emese Verával karöltve fürkészte a tömeget, szerintem egy általánosba járhattak, annyira szorosnak tűnt a viszonyuk. Én csapongtam, végül Evelin oldalán találtam meg az egyensúlyt. Nevével ellentétben nagyon értelmes lány. (bocs) A kor divatjának megfelelően mindenkin farmer, lehetőleg márvány, és apáink inge, lehetőleg kockás lógott. Az ellenpólus, a szűk, rövid topban feszengő, tupírozott hajú kolleginák, (szerencsére nem volt sok belőlük, legalább is nálunk, a bében, és akiket mi, topisok kizártunk, szinte azonnal) kollektíve bemenekültek a mosdóba sminkelni. Mikor végre elfoglaltuk újdonsült osztályunkat, mindenki oda ült, ahova akart. Természetes szelekció. Érdekes, hogy ez a klikkesedés négy év alatt nem változott, hacsak a tanári kar nem döntött másképp, például úgy, hogy szétültet. Azonban ezen az első órán mindenki úgy helyezkedett, ahogy azt az aurája kívánta. Én Evelin mellé, azonnal. Ma már két gyermeke van, ott voltam az első csókjánál, és később a válásakor is. Természetesen nem ugyanarról a pasiról van szó. Túl vagyunk mélységeken és magasságokon is. Részeg koncerteken és balatoni, olaszországi nyaralásokon. De ma megijedtem. Megrémisztett, hogy nem engem hív fel, ha baj van. Rákérdeztem, mit csinál a hétvégén. Azt mondta, hogy inni megy, egyedül. Mert ő nem tesz jót senkinek, így jobb, ha nem is találkozik senkivel. Kértem, hogy jöjjön fel hozzám. Nem akart. Nem tudom, kit sajnáltam jobban, őt vagy magamat. Nem vagyok fontos neki, vagy csak valóban meg akart kímélni engem, de hát tudhatná, hogy nem kell. Akkor csúszott ki a talaj a lába alól, akkor ott 2011-ben. Illetve már sokkal előbb is, csak nekem azon az őszön beszélt róla először. Gyanítom, a tény, hogy a gyerekek apja, azé is, akit épp a hasában hordott, megcsalja őt, elég indokot szolgáltatott ahhoz, hogy végre nyíltan tudjon beszélni róla. Szerencse, hogy épp az országban voltam, és fel tudott hívni. Igazolt bizonyíték szolgált a nevető harmadik személyét illetően, kézzelfoghatóvá vált a titok, egyértelmű, írásos nyomai voltak a hazugságoknak. Nekem nincs gyerekem, így nem tudom, mi az a szint, ameddig az ember elmehet a leendő és/vagy a már meglévő gyermekeire hivatkozva, de én még így sem tudtam volna egy percig sem tartóztatni magam. Ennek ellenére azt tanácsoltam, maradjon nyugton, ne szóljon, ne robbantson. Még akkor is ezt javasoltam, mikor 2012 végén, addig belekényszerítve magát egy hazugságokkal és álszentséggel telített, több mint egy éves ráadás-kamu családi közegbe, ismétlem, csak a gyerekek kedvéért, összeismerkedett egy kultúrában, felfogásban, származásban merőben más férfival, mint mi. Könyörögtem, hogy ne mondja el. Ne adjon adu ászt. Legalább a gyerekek miatt. Persze. Mert mire is hivatkoznék. A saját, jól felfogott érdek nem volt elég hatásos. Patriarchális családban ez halmozottan hátrányos lenne a számára. Ebben igazam lett. Ő vált az első számú közellenséggé, miután „coming out”-olt. Tisztelem azért, amit azóta végigcsinált. Hogy nem omlott össze, legalábbis nem mutatta, húzta a terhet, a bélyeget, amit a mások, a férfiak a családjában a nyakába akasztottak. Kifejezetten nehéz és majdhogynem ellehetetlenítetté vált a helyzete. Sarokba szorította az őszintesége, a hite és az önbecsülése. És hát a gyerekek, persze, akik immár mindketten evilágiak. Nem felejtem el soha, mikor a saját apja legvégső bánatában nekem kurvázta a lányát, azt, aki az én legjobb barátnőm. Biztos megbántottam akkor az öreget, de ki kellett tartsak a női összefogás – és nyilvánvalóan a sokévi barátság – oldalán is, még ha tisztában vagyunk is azzal a ténnyel, hogy minden párkapcsolatban egy kosarat cipelünk, amibe mindketten pakolnak. Hogy klisékkel éljek, minden éremnek két oldala van. Fej vagy írás. Elképzelhető, hogy fejétől bűzlik a hal, a kérdés, ki volt a fej. Ilyenkor kezdődik az egymásra mutogatás. Általában az egyik félnek a túlélésért folytatott küzdelem jut osztályrészül, anyagi vagy éppen lelki okokból kifolyólag, esetleg mindkettő. Valószínűsítem, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már nem akar találkozni velem sem. Mert erről már beszélni sem érdemes. Másról meg minek. Teljesen megértem. Innen visszanézve. Azért ha akarsz dumálni, szólj. Itt vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: