A gimnázium négy éve alatt hullámzó periódusokban kötöttük össze mindennapjainkat és hagytuk el egymást újra. Illetve ő. Én csak engedtem a hangulat ingadozásának. Megkockáztatom, hogy volt idő, mikor egy picit szerelmes is volt belém. Mögöttem ült két paddal, emiatt sokszor hátrafordultam, mintha a közvetlen szomszédomnak mondanék valamit, csak hogy tekintetünk találkozzon. Találkozott. Ilyenkor a másodperc töredékére elvesztem zöld szemeiben majd gyorsan visszafordultam. Évekig, egy egész évtizedig nem tudtam természetesen viselkedni vele. Kiismerhetetlen volt, és nem is hagyta magát egy bizonyos szinten túl megismerni. Minden osztálykiránduláson együtt aludtunk, megbújva a takaró alatt, reggel cinkos csókkal váltunk el, még mielőtt az ofő benyitott és létszámolt. Boldogan osontam vissza Evelinnel közös hálóhelységünkbe olyankor. Aztán mikor a buszhoz értünk, már rám sem nézett, sőt, hetekig gorombán bánt velem utána. Érettségi után megváltoztak a dolgok. Valahogy szorosabbá vált a kapcsolatunk, legalábbis úgy tűnt. Többet találkoztunk, kerestük egymást. Mikor anyám benyitott a szobámba, hogy Ambrus van a telefonban, zakatoló szívvel rohantam az előszobai készülékhez. Volt, hogy hónapokig, akár évekig sem kontaktáltunk, aztán újra felbukkantunk egymás életében, rendre újracsomóztuk a szálakat, amiket meglazíthattunk ismét. Ezzel párhuzamosan mindkettőnknek volt kedvese, vagy épp szakítottunk, de ilyen-olyan forrásokból mindig nyomon követtük a másikat. Tudtuk, ki hogyan és hol él, hogy érzi magát, egyedül van-e vagy párban, elköltözött-e vagy vissza épp. Andrist több mint fél éve megint nem láttam, de tudok róla. Sértődékeny lett, házsártos és rigolyás. Nem lehet faggatni. Hagyni kell az önfejű kost, pedig ugyanúgy Halak jegyű, mint én vagy Evelin, akivel egy évben, hónapban és napon született. Megöregedett, kicsit el is hízott. Azt mondta rám, hogy öreg vagyok hozzá, emiatt nem kellek neki. Érdekes módon nem az esett rosszul, hogy nem kellek, hanem az ok maga vágott mellbe. Természetesen hangot adtam nemtetszésemnek. Azóta néma csend. Menekül. Nem előlem, a szituáció elöl, önmaga elöl. Én is. Ennek ellenére sokat jár az agyamban. Ugyan már nem érzem a szenvedélyt felé, de ehhez el kellett telnie több mint húsz évnek. Szép, nyugodt házasságot képzeltem el vele, pont olyan lecsengéssel, mint ez, csak közösen, szeretetben, ahogy a Nagykönyvben meg van írva. Ábrándoztam, milyen szívesen tartoznék a családjához, és ki kívánhatna drága barátnőmnél jobb anyóst, mint az ő édesanyja, ami szintén nem utolsó szempont. Ha azonban megint belenéznék a zöld szempárba, mint mindig, most is pavlovi reflexként derengne fel az a régi hullámzás a gyomromban. Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy elhiggye, boldoggá tudtam volna tenni. Vigyázz magadra, kérlek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: