nekrológ

Megszokott szombat délelőtt. Kávéhoz forralom a vizet, elnyúlok a kanapén. A konyha ablakai nyitva, a folyosóról harsány beszélgetésfoszlány zümmög befelé. Annyira zavaró, hogy muszáj kisettenkednem, csak úgy, pucéran és hallgatóznom. Elég az előszobáig jutnom, tisztán hallok mindent. „Zacskóba”, “rendőrök”, „meghalt…”. Gyorsan felkapok valamit és kezemben a bögrével kinyitom az ajtót. Csak résnyire, félek kilépni. Editke, Pirike, Erzsike lógnak a korláton. Ettől a látványtól megrémülök, arra gondoltam, hogy a szomszédok közül valakinek esett baja. Észrevesznek. Csókolom. Felém fordulnak mind, de rögvest visszakönyökölnek. Kelletlenül, de beállok a sorba. Hét emelet magasból látom a rendőrautót. És a zsákot a földön. Fekete. Leugrott szegény – tájékoztat Ilike, és oldalba bök. Kiloccsan a kávém. Egy darabig nézem, miként tüsténkednek a helyszínelők. CSI Budapest. Kordon. Apróságokkal igyekszem elterelni a figyelmem. Miért tekerik a szalagot a parkoló autók visszapillantójára? Miért nem hoznak egy talpas oszlopszerűséget? És ha épp nem parkolna ott autó, hova fűznék be a „rendőrség-police” szalagot? És ki az a fehér nacis nő, aki idegesen jár fel és alá? Szemtanú? Ott a láányaa! – harsogja kánonban a közönség a lelátón. De honnan tudják? Ritka szomorú sorsa volt szegénynek – állítólag. Émelygek. A rikító sárga mellényesek egyre csak toporognak a hulla körül. Megáll az idő. Alea iacta est. Ő már biztos átlépte a Rubikont. Ásítok. Magamra zárom az ajtót. Gyerekzsivaly hallatszik fel a játszótérről. Fociznak. Alig pár méterre onnan. Mégis kimegyek megint. Ugyanaz a látvány. Fekete nylon, tébláboló rendőrök, drukkoló szomszédok. Várom, hogy valakik felemeljék, és betegyék a kocsiba. Vagy legalább elkerítsék úgy, hogy ne bámészkodhasson az utca népe. És én se. Azt mondják, csak két emeletet zuhant. Viszont arcra érkezett. Túl sok az infó. Haloványan delet kongat a közeli templom. Páran bemennek, terítenek. Ketten maradunk, a lány a szomszédból és én. Rendőr, de most civilben hétvégézik. Arcán kaján vigyor. Látod azt a fekete hajút? – mutat lefelé az egyik mellényesre. Na az a volt pasim. Egy körletben dolgoztunk. Már kétszer felnézett! –ujjong. Nézem, de satnya járásán kívül mást nem látok. Abban a hitben hagyom, hogy jóképű. Rágyújt, izgatottan telefonálni kezd. Csendben lelépek.

Pár órával később távozok a lakásból, már üres a folyosó. Megkönnyebbülök, hogy nem kell csevegésbe bocsátkoznom senkivel. Határozottan közelítek a lift felé, eldöntöm, akkor sem nézek le ODA. De nem bírom ki. Oldalvást hunyorítok, majd megtorpanok. Elvitték. Tényleg arcra eshetett, hatalmas a vértócsa. Ki fogja feltakarítani? Hogyan fogja majd csinálni és mit gondolhat közben? Vödör? Slaug? Ismerhette vajon? Beszállok a liftbe. 6-5-4-3-2-1-fszt. Ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Szorgosan igyekszem kiverni a fejemből, de egyre csak jönnek a kérdések. Hány éves volt? És ha csak kiesett? Volt-e férje és él-e még? Ha igen, hol van most? Ha nem, akkor találkoznak-e odafent? Tényleg az volt a lánya? Mi lesz most a lakással?  Lesz-e gyászjelentés a kapualjban? Részletkérdések. Ezután pár óráig nem gondolok rá. Eszembe sem jut. Estefelé a ház alatti boltban sokan állunk sorba. Előttem egy 17 év körüli csitri cseveg a pénztárossal. Hallottad, hogy meghalt a Kati néni? (Nem akartam tudni a nevét) Ja, kiugrott a porolóból. Mennyi a zsemle? – hangzik a válasz. Dehogy, csak fel akarta rakni a függönyt, oszt egy guruló székre állt fel! Amúgy 5. – így az ellenlábas – Órákig a kutya sem foglalkozott vele, hallod, átléptek rajta mind a népek, én láttam! – folytatódik a versengés. De úgy tudom, félmeztelen volt, vagy nem? – a lényegi kérdés. Neeem, csak mire kiért a rendőrség, lelopkodták róla a ruhát! –harsogja a csitri. Diadalittasan néz körül. Buta Kislány jelenti, Budapest, Közért. Mindenkinek jár az a 15 másodperc. A lemenő nap utolsó sugarai narancssárgára festik a fekete foltot. Mégis felmosták. Reggelre homokot szórtak a betonra, napokig ott lesz még.

Ma megint megnéztem.

Az ott parkoló teherautótól nem láttam semmit.

Jövő hétre esőt mondanak.