Brúnót eleinte undorral vegyített érdeklődéssel méregettem. Tudni akartam, ki ez a flegma, igénytelen, görbe hátú pasi, akinek a fogai is girbegurbák, és mikor gátlástalanul nevet, látom a sűrű nyálcsíkokat a két állkapcsa között. Elképzeltem, milyen lehet az alsónadrágja, és hogy büdös-e a zoknija. Kócos, fekete haja mosatlannak tűnt. Körmei mocskosak voltak, bár azt betudtam a munka rovására. Barna tónusú bőrén még annál is sötétebb, apró szeplők pöttyözték az orrát. Arca nagy részén eltakarta a fáradtságot a borosta, de szemei körül a szarkalábak nyilvánvalóan sejtették a korát. A szemei. Még most sem tudom megmondani pontosan, milyen színűek. Pedig minden alkalommal megfogadom, hogyha legközelebb látom, jól megfigyelem, de ezt elfelejtem megtenni. Azt hiszem, mindig más. Néha feketére emlékszem, máskor biztos vagyok benne, hogy zöldek, de van, hogy őzbarna rémlik. Lehetséges az is, hogy változik, igen, most már egészen bizonyos, hogy minden szituációban más. Ha haragszik, akkor sötétebb. Ha ég benne a vágy, akkor zöld, és ha csak úgy mereng, akkor világosabb. Bár merengeni még nem láttam. Hónapokig fürkésztem, azt hittem csak az utálattól, mert bármikor kénytelen volt hozzám szólni, csak tőmondatokban vetette oda, mit szeretne tőlem. Egyszer kezdeményeztem beszélgetést, megemlítettem, hogy ugyanolyan cipő van a lábunkon, és finoman az ő cipője orrához érintettem az enyémet. Karba tett kézzel oldalról rám sandított, és hányaveti stílusban közölte, hogy nem, mert az övé magas szárú. Valóban az volt, ezt én is láttam, akkoriban ezeket a típusú lábbeliket szinte utánunk dobta a Decathlon, lehetett kapni feketében, mint a miénk volt, zöldben és homokszínűben, félcipő és bakancs kivitelben. Vert seregként ódalogtam el, és ha lehet még jobban utáltam, mint addig. Nem, nem fájt, csak puffogtam magamban, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen tuskó, ilyen antiszociális pszichopata, mint ez az igénytelen fráter. Aztán múlt a nyár. Múlt az ősz is. Nem foglalkoztam vele. Leesett az első hó. Néha láttam, amikor elhaladt a dzsippel, hetykén odaintett a haverjainak a lehúzott ablakból. Végére jártunk a munkának, alig maradt pár nap. Ennek megünneplésére, hogy az elmúlt fél év munkájára pontot tehetünk, bulit tartott a vezetőség. Ez szokás. Ingyen kaja-pia. Nem a decathlonos cipőmet vettem fel, és ki is sminkeltem magam. Tétován toporogtam a koccintó, bámészkodó, táncoló, még csak félig részeg, félig beszívott, nyüzsgő tömeg közepén. Nem találtam a helyem. Megláttam, hogy ő is ácsorog, kezében itallal. Emlékeim szerint fehér ingben és divatos mellényben tetszelgett, sötétszínű, szűk farmerban. A cipőjét ezúttal nem néztem. Egy közös haverunkkal társalgott, akihez odaléptem, és arcon pusziltam. De jó, hogy itt vagy, mondtam neki. Hárman álltunk, koccintottunk. Kijössz a kocsihoz? –kérdezte az ismerős. Tudtam, miről van szó. Mindhárman elindultunk. December volt, a kabátom a ruhatárban felakasztva, így szinte futottam a parkolóba, ami szerencsére nem volt messze. Beültünk a dzsippjébe. Én az anyósülésre, Brúnó mellé, a haver hátra ült. Kezünkben maradtak a félig töltött poharak. Felszívtuk a csíkokat. Nagyon jól esett, és szinte ki sem akartunk szállni a kocsiból, rágyújtottunk, akkor láttam először, hogy a haja tiszta, direkt hordja kócosan. Ruhája a legújabb divat szerinti, márkás és frissen mosott. Fehér fogai megcsillantak a lámpa fényében, mikor mosolygott.
A szeme… Arra nem emlékszem, nem tudom, milyen színű volt akkor épp. Árnyékot vetett arcára a fa, amely alatt letette az autót. Visszamentünk. Ekkor már el sem mozdultam mellőlük. Hárman jártunk cigizni a teraszra, és megint ki a kocsiba. Nem emlékszem, mikről beszéltünk. Nem maradtak emlékeim erről, csak képek róla. Akkor még nem fogtam fel, mekkora csapda, mekkora szakadék szélén állok. Nem éreztem. Csak örültem, hogy végre nem sandít, hanem néz, végre nem odavet, hanem mond.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: